Valami
Paul Verlaine Arthur Rimbaud-nak
valami kicsinke szalon
– feküdni félcsupaszon
valami várkastély alatt
– nekünk most ennyi maradt
így menekülünk
valami test ami pőre
– világít barna bőre
valami kicsiny parázna
– úgy tesz mikéntha fázna
tiszta libabőr
valami múlt ami itt volt
– mintha kabáton – rúzsfolt
valami aprócska kertrész-
ben a megvénhedt kertész
– gondozza éppen
valami abszint mert részeg
– aki mindig a részed
valami ami majd örök-
re úr az idő fölött
– s nem múlik soha
Lerobbant faun
Arthur Rimbaud Paul Verlaine-nek
Lerobbant, öreg faun, aki vagy,
lihegsz a nyomomban, zabálni
akarsz, és meginni, ami én,
ami vagyok.
Nem kell a megfáradt tested.
Új hajóra szállok, befejeztem,
mindaz, ami volt, legfeljebb
múltnak érdekes, emlék csak,
semmi több.
Maradj magadnak, barátom.
Párizs, meg az abszint, jaj,
messze vannak, ujjad sem
lopakodik az ánuszomba
már soha.
Nem akarom tudni a hiányod.
Kopasz, részeges öreg, te!,
én tanítottalak verset írni, nem
te voltál a mester, hanem én,
aki nincs.
Testemlék
Paul Verlaine Arthur Rimbaud-nak
Az nem kérdés, hogy akarom.
Az nem kérdés, hogy tetszik, ami.
Az nem kérdés, hogy mögéd.
Ha úgy leszünk, hogy a tenyerem.
Ha úgy leszünk, hogy az ujjaim.
Ha úgy leszünk, hogy beleremegsz.
Telik az idő, és megint.
Telik az idő, és nem tudok.
Telik az idő, és nincsenek.
Azt hittem, lezárul minden, ha pisztolygolyó.
Azt hittem, lezárul minden, ha bíróság.
Azt hittem, lezárul minden, ha börtönfalak.
Itt vagyok, egyedül, és akarom.
Itt vagyok, egyedül, és te is.
Itt vagyok, egyedül, és mögéd.
Minden másképpen van, és mégis.
Minden másképpen, és ugyanúgy.
Minden ugyanúgy, minden veled.
Köszönet – Paulnak
Arthur Rimbaud Paul Verlaine-nek
Kedves Paul, köszönet, ezért ez a levélféle,
köszönet mindenért, az első találkozásért,
a kézfogásért, azért, hogy jobban figyelt rám,
mint az egyébként gyönyörű, izgalmas feleségére.
Az egyébként gyönyörű és izgalmas felesége
kissé haragszik, tudom, hallom, azt mondja
mindenkinek, hogy „túl szép ez a fiatal Rimbaud”,
„mint valami korombeli lány, olyan”.
Mint valami korombeli lány, olyan vagyok,
mondták már mások is, és volt, hogy nyáron,
a folyó partján, ha fürödtem, megakadt rajtam
néhány horgász szeme, bámulva hátamat.
Néhány horgász szeme, bámulva hátamat,
nyáron, folyóparton, mifélét gondolnak,
nézik a derekam, a fenekemet, nem érdekel,
legyen! A felesége, Mathilde sejtheti mindezt.
Legyen. A felesége, Mathilde, sejtheti mindezt,
de én a verseim fogadtatását köszönöm, Paul,
és ahogy megfogta a kezem. A kezének melege
még ott vibrál tenyeremben, a bőrömön.
(Megjelent az Alföld 2020/5-ös számában.)
(Borítókép: The New Yorker)
Hozzászólások